Létrehozva 2010. Február 26. Ist?n É.N. József által a Irodalom-ban/ben.
(emlékirat)
A busz zsúfolásig tele volt. Úgy éreztem magam, mint az éjszakai 1-es járaton az Ausztrál - Magyar focimeccs után, amit elvesztettünk. A csalódottságot úgy éreztem, mint a hozzám tapadt testrészeket, karokat, lábakat, melleket. Kicsavart pozícióm, amiben kapaszkodtam emlékeztetett nyomorék helyzetemre, amiben mozdulni sem tudtam, és éreztem tehetetlen vagyok. Hoznak-visznek, és csak néha adnak némi szabadságot, hogy eldönthessem maradok-e vagy átszállok. Ilyenkor udvariasan be is jelentik, hogy milyen további járatok állnak rendelkezésemre. De ebben a zsúfolt mozdulatlan helyzetben csak egy mottó létezett: "Se le, se fel". Csak menjünk már. Mindegy hová csak ne maradjunk itt, ebben a nyomorék helyzetben. Nem akarok mozdulatlanul és tehetetlenül várni, ahol a zsúfoltság és a feszültség úgy nyomja rá bélyegét elmémre, mint ahogyan a mellettem álló nyomja mellkasát a hátamhoz.
(Király, felszállnak)
Körülnézek, már amennyire mozgásom szabadsága engedi, és mosolygó arcokat látok körülöttem. Elég magas és széles látókörű vagyok, de ennek ellenére sem látom be az egész teret. Akiket látok mosolyognak és viccelődnek. É.N. is mosolygom. Őszintén bár érzem, ezek a viccek kényszerből születnek, hogy elfedjék azokat a valóságos félelmeket, amikkel szembe kell néznünk. Hogy elmossák azokat a feszültségeket, amik miatt nem tudunk mozdulni. A félelem fagyasztotta lábak feloldásai voltak ezek a percek. Olyan percek melyekről mindenki tudta, hogy nagyon gyorsan fognak tovaröppenni, bár míg groteszk pozícióm tart, nagyon is hosszadalmasnak tűnnek.
(Wesselényi, nem száll fel senki, bár nem is tudna)
Még egy megálló. A viccek egy pillanat alatt vesznek a semmibe, és az emberek szemében az átszellemülés megfoghatatlan szikrái csillannak meg. Már nincsenek mosolygó arcok. Az izmok, az ajkak megfeszülnek, mert mindenki tudja 1 perc és nyílnak az ajtók, le kell szállni. "Se le, se fel". Ha most leszállunk nincs több felszállás. Lent maradunk. Nincs több busz, nincs több járat, nem lesz mire fölszállni. De ha itt maradok nem tudom, hogy lesz e több megálló, hogy kicsavart pozíciómból, ebből a megbénult helyzetemből kitörhessek. Megfeszült ajkam. Szólni szeretnék, de annyira érdekel a koszos ablakon keresztül látható elhomályosult külvilág, hogy inkább forgolódom, már amennyire tehetem. Mindenki ezt teszi, már amennyire teheti. A szerencsésebbek az ablak mellet állnak, vagy ülnek. Övék a kényelem, bár nem vagyok rájuk irigy, tudom nekik nehezebb lesz felállni. Már ha akarnak. Vannak akik ülnek, mutogatnak a lent állókra és nevetgélnek. Ők nem szállnak le soha. Legfeljebb át. Egy másik kényelmetlen járatra. Bár lehet nekik ott is lesz kényelmes, bérelt helyük. Nem szállnak le, hacsak valami komoly probléma nem történik a busszal. De egyszer úgyis elromlik. Régi busz ez, hiába javítgatják, nem húzza már sokáig. Új busz meg nincs. De nem is kell. Ha megérkeznénk végre leszállok és gyalog mennék tovább. Vagy megállnék egyhelyben. Mindegy, csak végre azt tehetem amit akarok. Megfeszült a testem. Sokan vannak akik már leszálltak és nem kívánnak több buszra felszállni. Ők most tapssal fogadnak minket.
(Már csak másodpercek vannak hátra)
Ennyi idő elég volt, hogy forradalmivá váljon a hangulat a buszon. Még senki sem tud mozdulni, de már mindenki akar. Az ajtók nyílásáig a várakozás pillanatai úgy nyúlnak meg mintha az utolsó másodpercek évek lennének. Azok is. A kintiek meg tapsolnak. Tapsuk ütemes skandállásá alakul, mely ajkamra leheli kiáltásomat: "LE AKAROK SZÁLLNI". Újra és újra ismételve, ahogyan a többiek is teszik.
(Megállt a busz)
Az ajtónyílásig eltelt tizedmásodpercekben a tömeg megsűrűsödik körülöttem a leszállni akarókkal, mint amikor a híg tejnek kicsapódik az oly finom föle, úgy csapódik ki a türelmetlenség is mindenkin.
"LE AKAROK..."
Az ajtók kinyílnak. Végre elengedhetem azt a kapaszkodót, ami az eddigi biztonságomat szolgálta, hogy ne essek el. Hogy ne törjem össze magam. Végre a saját lábamra állhatok. A szabadság érzését, amit most érzek nem tudom leírni. Egyetlen szó, ami némileg megközelíti ezt a fogalmat:
"...SZÁLLNI".
"Se le, se fel"
kru060920-21
A busz zsúfolásig tele volt. Úgy éreztem magam, mint az éjszakai 1-es járaton az Ausztrál - Magyar focimeccs után, amit elvesztettünk. A csalódottságot úgy éreztem, mint a hozzám tapadt testrészeket, karokat, lábakat, melleket. Kicsavart pozícióm, amiben kapaszkodtam emlékeztetett nyomorék helyzetemre, amiben mozdulni sem tudtam, és éreztem tehetetlen vagyok. Hoznak-visznek, és csak néha adnak némi szabadságot, hogy eldönthessem maradok-e vagy átszállok. Ilyenkor udvariasan be is jelentik, hogy milyen további járatok állnak rendelkezésemre. De ebben a zsúfolt mozdulatlan helyzetben csak egy mottó létezett: "Se le, se fel". Csak menjünk már. Mindegy hová csak ne maradjunk itt, ebben a nyomorék helyzetben. Nem akarok mozdulatlanul és tehetetlenül várni, ahol a zsúfoltság és a feszültség úgy nyomja rá bélyegét elmémre, mint ahogyan a mellettem álló nyomja mellkasát a hátamhoz.
(Király, felszállnak)
Körülnézek, már amennyire mozgásom szabadsága engedi, és mosolygó arcokat látok körülöttem. Elég magas és széles látókörű vagyok, de ennek ellenére sem látom be az egész teret. Akiket látok mosolyognak és viccelődnek. É.N. is mosolygom. Őszintén bár érzem, ezek a viccek kényszerből születnek, hogy elfedjék azokat a valóságos félelmeket, amikkel szembe kell néznünk. Hogy elmossák azokat a feszültségeket, amik miatt nem tudunk mozdulni. A félelem fagyasztotta lábak feloldásai voltak ezek a percek. Olyan percek melyekről mindenki tudta, hogy nagyon gyorsan fognak tovaröppenni, bár míg groteszk pozícióm tart, nagyon is hosszadalmasnak tűnnek.
(Wesselényi, nem száll fel senki, bár nem is tudna)
Még egy megálló. A viccek egy pillanat alatt vesznek a semmibe, és az emberek szemében az átszellemülés megfoghatatlan szikrái csillannak meg. Már nincsenek mosolygó arcok. Az izmok, az ajkak megfeszülnek, mert mindenki tudja 1 perc és nyílnak az ajtók, le kell szállni. "Se le, se fel". Ha most leszállunk nincs több felszállás. Lent maradunk. Nincs több busz, nincs több járat, nem lesz mire fölszállni. De ha itt maradok nem tudom, hogy lesz e több megálló, hogy kicsavart pozíciómból, ebből a megbénult helyzetemből kitörhessek. Megfeszült ajkam. Szólni szeretnék, de annyira érdekel a koszos ablakon keresztül látható elhomályosult külvilág, hogy inkább forgolódom, már amennyire tehetem. Mindenki ezt teszi, már amennyire teheti. A szerencsésebbek az ablak mellet állnak, vagy ülnek. Övék a kényelem, bár nem vagyok rájuk irigy, tudom nekik nehezebb lesz felállni. Már ha akarnak. Vannak akik ülnek, mutogatnak a lent állókra és nevetgélnek. Ők nem szállnak le soha. Legfeljebb át. Egy másik kényelmetlen járatra. Bár lehet nekik ott is lesz kényelmes, bérelt helyük. Nem szállnak le, hacsak valami komoly probléma nem történik a busszal. De egyszer úgyis elromlik. Régi busz ez, hiába javítgatják, nem húzza már sokáig. Új busz meg nincs. De nem is kell. Ha megérkeznénk végre leszállok és gyalog mennék tovább. Vagy megállnék egyhelyben. Mindegy, csak végre azt tehetem amit akarok. Megfeszült a testem. Sokan vannak akik már leszálltak és nem kívánnak több buszra felszállni. Ők most tapssal fogadnak minket.
(Már csak másodpercek vannak hátra)
Ennyi idő elég volt, hogy forradalmivá váljon a hangulat a buszon. Még senki sem tud mozdulni, de már mindenki akar. Az ajtók nyílásáig a várakozás pillanatai úgy nyúlnak meg mintha az utolsó másodpercek évek lennének. Azok is. A kintiek meg tapsolnak. Tapsuk ütemes skandállásá alakul, mely ajkamra leheli kiáltásomat: "LE AKAROK SZÁLLNI". Újra és újra ismételve, ahogyan a többiek is teszik.
(Megállt a busz)
Az ajtónyílásig eltelt tizedmásodpercekben a tömeg megsűrűsödik körülöttem a leszállni akarókkal, mint amikor a híg tejnek kicsapódik az oly finom föle, úgy csapódik ki a türelmetlenség is mindenkin.
"LE AKAROK..."
Az ajtók kinyílnak. Végre elengedhetem azt a kapaszkodót, ami az eddigi biztonságomat szolgálta, hogy ne essek el. Hogy ne törjem össze magam. Végre a saját lábamra állhatok. A szabadság érzését, amit most érzek nem tudom leírni. Egyetlen szó, ami némileg megközelíti ezt a fogalmat:
"...SZÁLLNI".
"Se le, se fel"
kru060920-21
Magyar 